Mi az a karakteresdi? - karakteralkotás, fanfic vs. saját karakter

Sokat gondolkoztam, miről is írjak először, hiszen annyi izgalmas téma és kérdés van a karakteresdivel kapcsolatban, hogy azt sem tudom, mihez kapjak… Aztán eszembe jutott, hogy korántsem biztos, hogy mindenkinek olyan egyértelmű, miről is szól ez a blog igazából. Mert szép dolog a karakteresdi, de mit jelent valójában? A legegyszerűbb definíció talán az, hogy karakteresdinek nevezzük, amikor az író gondolati-érzelmi kapcsolatba kerül a szereplőjével, akit kisebb-nagyobb mértékben idegen félként érzékel.

Ez első körben bőven elég pontos meghatározás, de a félreértések elkerülése érdekében azért leszögezném, hogy ez NEM egyenlő a disszociatív személyiségzavarral – az író NEM mossa össze önmagát a karakterrel, nincs több személyisége, tökéletesen tisztában van a helyzettel és azzal, hogy a karakter csak karakter, és mint ilyen, nincs közvetlen hatással az életére és személyiségére! Egyszerűen arról van szó, hogy bármikor, például egy krimi esetében is képes beleélni magát akár a sorozatgyilkos szerepébe és megérteni őt, átérezni a céljait, vágyait, motivációit anélkül, hogy a sajátjának tekintené, vagy a legkisebb mértékben is helyeselné azokat. Ehhez egyszerűen képesnek kell lennie kilépni a saját gondolatvilágából, és a személyiségétől idegen (elképzelt) helyzetekben is a másik fejével gondolkodni.

Vannak, akik ezt egyszerűen megoldják azzal, hogy tényleg csak beleképzelik magukat az adott helyzetbe, lehetőségeikhez és fantáziájukhoz mérten alkalmazkodva a szereplő személyiségéhez, ami kétség kívül gyors, egyszerű és közkedvelt módszer, de tapasztalataim szerint könnyen a saját elménk és erkölcsi korlátaink közt találhatjuk magukat.

Mások ahelyett, hogy közelednének, inkább eltávolítják maguktól a karaktert, és passzívan, egyfajta másodlagos tudataként figyelik meg. Ez jóval nagyobb teret enged a reális nézőpontoknak, hiszen kisebb a veszélye, hogy az ember a saját megoldásait és reakcióit aggatja a szereplőre – hiszen nem azonosul vele olyan mértékben, hogy ez indokolt legyen -, de éppen ezért sokkal nehezebben is követhető. Egy alapvetően idegen viselkedésformát nehezebben értünk meg, mint amivel eleve azonosulni tudunk valamilyen mértékben.

Természetesen egyik módszer sem tökéletes, az ember sosem lépheti át a saját árnyékát – de elnyújtani azért elnyújthatja, ha jól helyezkedik. És bár lényegét tekintve ugyanarról van szó, belemászni a szereplő fejébe és kitalálni, hogyan működik, hogyan lesz hiteles a történetben, az átfedések ellenére a két módszer mégis egészen másféle gondolkodásmódot és hozzáállást követel. Az empatikus az egyszerű empátia, a „mit tennék én, ha a helyében lennék”, tételből indul ki, míg a karakteresdi a „lássuk, mit tesz valaki más, aki ilyen és ilyen” elvén működik. Innen ered az az érzet, hogy a karakter egy másik személy, akit megfejteni, megismerni, nem pedig uralni és irányítani szeretnénk.

Egyszóval mindkét esetben fontos a beleélőkészség, de a karakteresdi nem csak erre támaszkodik, sokkal nagyobb szerep jut benne a logikának és következtetésnek, mintha egyszerűen érzésből írnánk. Ez néha előny, néha hátrány, írója, története, karaktere válogatja. Én magam mindenesetre elkötelezett karakteresdiző vagyok, és a blog is elsősporban ezzel a technikával foglalkozik.

A karakteresdi karakterei

Aligha lepek meg bárkit is, ha azt állítom, technikai értelemben alapvetően háromféle karaktert különböztetünk meg. Létezik saját karakter, nem saját, és valami a kettő közt. Nem túl szakszerű, igaz…? Nem, de azért hasznos, és elég egyszerű megkülönböztetés is.

Saját karakter az, akit mi magunk találunk ki. Mindegy, hogy fő vagy mellékszereplő, statiszta vagy egy agyon szeretgetett házikedvenc, egy híres ember ihlette vagy a szomszédunk, a lényeg, hogy nem valaki mást írunk a történetünkbe álnéven, hanem egy egészen új személyiséget alkotunk. Lehet, hogy pont úgy kiabál, mint a matektanár, és pont olyan barna a szeme, mint múlt héten a srácnak a fagyizóban, de ez pont ugyanannyira releváns tulajdonsága, mint hogy két keze és két füle van, mint a többi hétmilliárd embernek a földön.

Saját karakter az, aki élményeinkből, érzéseinkből táplálkozva valami mássá fejlődik bennünk, mint mi magunk. Nem pusztán a gondolataink, vágyaink, félelmeink visszhangja, hanem egy láthatatlan másik ember, aki a történetünkben, a fejünkben létezik. Fontos, hogy nem az határozza meg, hogy hányan ismerik, vagy milyen célból alkottuk. Ha E/3-ban írjuk a naplónkat, álnevet használunk a történetünkben saját magunkra, akkor az nem saját karakter, ahogy nem lesz az Batman sem attól, hogy egy Harry Potter fanfictionbe írjuk bele, bármit is változtatunk rajta ezért.

Nem saját karakter egyszerűen az, akit nem mi találtunk ki. Ez főképp a fanfic íróknak lehet ismerős, de elvétve azért előfordulhat más műfajban is. Ha egy dokumentarista regényt írunk, vagy épp egy ismert, esetleg történelmi személyt emelünk be a történetünkbe, akkor nem feltétlenül célunk saját karaktert csinálni belőle, hanem éppen, hogy minél valóságosabbnak, önazonosabbnak szeretnénk megjeleníteni. Ez persze nem jelenti, hogy ne használhatnánk a fantáziánkat, ne találhatnánk ki, ne építhetnénk fel mi magunk a szereplőt, de ilyen esetben nekünk kell alkalmazkodnunk az adott személyről összegyűjtött információkhoz. Példának okáért egy történelmi regényben Mátyás király nem lehet bohókás kémikus, vagy remek színészi tehetséggel megáldott időutazó, hiszen éppen elég információ áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy enélkül is egy jól használható képet kapjunk róla. Ugyanakkor személyisége rejtett oldala, a királyság nyomasztó gondjai, saját belső vívódásai, szerelmei, stb, bőven elég lehetőséget rejtenek egy izgalmas karakterhez és sztorihoz, bármennyire is meg van kötve a kezünk a történelmi tények béklyóival. A dolog elég egyszerű tehát, amíg saját vagy nem saját karakterről beszélünk - valahol a kettő közt pedig ott van minden más…

Nagyon sok minden tartozik ide, fanficek, átiratok, előtörténetek, amelyeket végül elvetettünk, a felismerhetetlenségig megváltoztatott szereplők ilyen-olyan fandomokból, bizonyos szerepköröket beöltő sztereotipikus karakterek (pl. Mary Sue típusú karakterek), és minden, ami a saját elménk gyümölcse, mégis jól felismerhető, honnan ered. Minden olyan szereplő, aki akár egyedi, teljes értékű karakterként is funkcionálhat, mégis jellegzetes sémákat használ, vagy épp olyan erősen kötődik valamihez – egy fandomhoz, egy névhez, egy eseményhez, egy világhoz, stb -, hogy nélküle jóformán értelmezhetetlen. A Batmanes példánál maradva, lehet, hogy Bruce Wayne bekerül a Roxfortba, még varázserőt is kap, de ha azért lesz Harry (harmadik) legjobb barátja, mert mindkettejük szüleit megölték, és most vállvetve harcolnak az Igazság oldalán, akkor bizony nem saját karakter. Még ha soha el nem hangzik a sztoriban a Batman név, akkor sem. A személyiség, a múlt, és legfőképpen az, hogy az eredeti karaktert meghatározó élmény jellemformáló hatását átvettük, egyértelművé teszi, hogy nem saját karakter. De értelemszerűen Batmannek sem nevezhető többé – valahol a kettő közt imbolyog a félhomályban, néha erre húz, néha arra.

A legtöbb fanfiction is jól-rosszul, de ilyen karakterek tömkelegét használja, elég csak a slashekre, az alternatív univerzumokra vagy az epizódokhoz köthető jelenet-kiegészítésekre gondolni. Népszerűek a mellékszereplőket főszereplővé tévő sztorik is, ahol sokszor már tényleg csak a világ, maga a konfliktus az, ami az eredeti fandomhoz köt egy karaktert, annyira egyedivé és összetetté írták… Néha nagyon vékony a határ a saját és a köztes karakterek közt. Mert ki tudja, mit, mennyit kell változtatni az eredetin, hogy saját legyen? Többet dolgoztam rajta, mint akármelyik sajátomon, hát nem érdemli meg a saját karakter címet? Jóból gonosszá lett, egy egész más személyiség, ez már nem az a szereplő, miért ne mondhatnám a magaménak?

Válaszom nekem sincs. Ingoványos talaj ez, a sértődések, féligazságok, soha közzé nem tett oldalak és ellenkező karakterek mérges szavainak foszlányaitól kusza, bűzlő mocsár - de szerencsére nem is kell igazságot tennie senkinek. Tulajdonképpen mindegy is, hová soroljuk a karaktereinket, amíg a megfelelőképpen bánunk velük – és persze amíg nem keresnek fel minket jólszituált, öltönyös úriemberek, hogy holmi jogdíjkérdésekről tárgyaljanak…

Manton

#tippekregényíráshoz #karakterek